1. Fejezet

Nos, itt lenne a legújabb Borghildorum fejezet, amire igencsak büszke vagyok. Amikor ezt írtam szünet volt, tele voltam írói energiával, már ha van ilyen, és mindezt erre szabadítottam, szóval itt is lenne. A "nyomok" menűbe fel került egy úgy nevezett "kill count", ahol azt fogjuk számolni, hogy hány élőlényt öltem meg Borghildorumban. Jöhet a kérdés, hogy miért csináltam már most egy ilyet? Nos, ahhoz el kell olvasnod a fejezetet, hogy megtudd miért. 

Ravenna

  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –  

 

  Akinek vérben ázik a keze, könnyekkel mossa majd le.

 A nyomozó ébresztő óra nélkül ébredt fel, az ablak apró résén beszűrődő hideg volt az, aki átvette a ketyere szerepét. Rideg kezével simogatta a férfit először észrevétlenül, majd egyre erőszakosabban, ameddig fel nem riadt tőle. Adam gyengén nyomta fel magát, és szűkre húzott szemekkel lesett ki az ablakon. Még a nap sem volt teljesen fent, a vakító fényességű istenség szégyenlősen pislogott ki a horizont mögül, miközben lassan emelkedett felfele. Adam egy ideig gondolkodott, hogy felkeljen–e, avagy zuhanjon vissza ágya takaróinak édes tengerébe, végül a belső hangja utasítására katonásan kihúzta magát, és az ágy szélére csücsült, közelebb kerülve ahhoz, hogy talpra álljon.
  Mindig is meztelenül aludt, ami most, hogy Svédországban volt nem vált előnyére. Szinte remegett egész testében, miközben kifürkészett az ablakon. Mint egy vadászkutya leste a tájat, bármiféle mozgás után kutatva. Végül meg is pillantott egy fészket. Az ablaka előtt nyugodott egy öreg fa, mely már ahhoz is idős volt, hogy rendes leveleket növesszen minden évben.  Állt, rendületlenül, ellenállva szélnek és idő fejszéjének. Ennek az ágán csücsült a nagyobbacska, madár által készített hon. Vastag ágakból tevődött össze, néhol egy–egy levél is kibukkant azok labirintusából. Adam érdeklődve emelkedett fel, és az ablakhoz sétálva közelebbről is megszemlélte az állati otthon – miközben becsukta az nyílászárót, hogy ne jöjjön be még több hideg levegő.
   A fészekben két apró lakó csücsült. Gyönge, szinte tollatlan fiókák, látszólag gerlék. A hideg kegyetlenül marta törékeny testüket, ők viszont egyre csak csipogtak. Anyjukat hívták, az éhség volt az egyetlen érzés, amelyet csillapítani akartak. Adam csak remélte, hogy ahogyan nőnek, elhallgatnak. A legutolsó dolog, amivel törődni akar, az ez a két madár. Sosem értette, hogy hogyan lehetnek ezek – a madarak közt a legkövérebbek és mocskosabbak – a béke jelképei.  Végül behúzta a függönyt, és vissza dőlt az ágyába. Ennyit erről.
    A hátára fordulva bambulta a szürke plafont. Egykor fehér lehetett, de kitudja, mikor festette az öccse utoljára a falakat. De nem igazán panaszkodott, a szobája kellemes volt, neki való. Fabútorok, egytől egyig, nagy szekrény, kellően sok fokkal rendelkező polcok és egy kényelmes francia ágy. A falon egyetlen egy kép lógott mindössze, az is Edmund műve volt. Egy vadászat közbeni pillanatot örökítet meg: Két kopó szimatolt éppen egy sérült vad után, mögöttük a gazdájuk egy távcsővel leskelődött. Adam számára egy kifejezetten mindennapi és túlhasznált jelenet volt az egész, de ki ő, hogy elszomorítsa az öcsikéjét egy ilyen kritikával? Magában nagyon sok savat adott már neki, de szavakká sosem fejlődtek ezek a gondolatok.
   Miközben betakargatta magát, el terelődött a figyelme újra és újra a volt felségére. Nem hagyták nyugodni továbbra sem a gondolatok. Mint egy visszatérő rémálom, lestek rá, mindegy volt az, hogy való–vagy álomvilágban, ott voltak. Kereste a pontot, ahol az egész kisiklott. De elvesztette a nyomot. Először azt gondolta, hogy az egésznek az volt az oka, hogy egyszer a nő szülinapjának éjjelén dolgozott. Aztán elvetette az ötletet, hiszen amikor hazament, egyből bepótolták, úgy, ahogyan azt házasoknak illik. Aztán a szexuális életükről gondolkozott. Sosem voltak gondjai, így hát ez az elmélet is ment a kukába. Idegesítette, hogy nem találta a kulcsot a megoldáshoz, és emiatt nem is jött újra álom szemére. Végül újra felállt, és felöltözött morogva. Muszáj volt kiszellőztetnie a fejét. Időközben visszatért a gerlék anyja is. Hozott férgeket, majd a fiókákra telepedett, hogy elcsitítsa őket.
 
   Meglepetésére, mikor a nappaliba ért, szembe találta magát Edmunddal. Testvére sosem volt korán kelő, de most aktívan lépdelt jobbra–ballra, egyik lába ott volt, másik itt, mint mérgezett egér rohangált be és ki a szobákból.
   – Hol van az az isten verte ecset? – sziszegte fogai közül. Adam meg is torpant, puszta szórakozásból nézte az öccse tettét, magában pedig jó ízűen kuncogott. Az a nagyon keresett ecset ugyanis ott volt Edmund kezében. Az öcsnek bele tellett pár percbe, amíg észre nem vette a sarokban ácsorgó bátyját. – Oh, szia. Hát te? – torpant meg egy röpke pillanatra, aztán újra neki lendült keresni.
   – Felébredtem, túl jó idő van az alváshoz – horkantott, miközben újra érezte bőrén a hideg vadállatainak apró harapásait.
   – Áhhh, persze, persze, persze, hidd el, majd megszokod. Egy idő után már az lesz a kellemes, amilyen idő most van. Segítenél nekem? Elhagytam a lószőr ecsetemet, és most nagy szükségem lenne rá. – Adam érdeklődve vonta fel a szemöldökét. Mi egyáltalán a szőrök között a különbség, ha ecset készítésről van szó?
  – A kezedben szorongatod éppen. De ha akarod, keresheted tovább – bökte ki végül, még a fejével is arra biccentve. Öccse először zavarodottan pislantott, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogyan megemelte a kezét.
  – Áh, szóval erre vagy! Köszönöm szépen. Jó, hogy végre itt vagy, ha nagyon szét esnék, akkor legalább össze tudod kaparni a darabkáimat – vigyorodott el Edmund, majd újra beállt a festő állvány mögé, ami a nappali közepén volt igényesen felállítva. Bár az állvány szinte érintetlen volt, és tiszta, az alatta fekvő terület tele volt festék foltokkal, igazi színorgia volt látható oda lent. Adam szólásra nyitotta a száját, majd inkább becsukta azt. Az biztos, hogy nem ő fogja a parkettáról feltörölni azt a sok színt. Már ha egyáltalán fel lesz törölve.
   – Mit festesz ilyen nagy pattogással? – érdeklődött tovább, miközben az amerikai nappali konyha részébe sétált. Gyors mozdulattal rakta fel a vizet forrni, szemével pedig egy neki tetsző bögrét keresett, de a hallását csakis a testvérére koncentrálta.
   – Egy álmomat! Egyszerűen muszáj lefestenem. Annyira csodálatos volt, és felemelő.
   – Nőkről álmodtál tehát? – kuncogott Adam az orra alatt, majd kiöntötte a forró vizet a bögrébe, és nemes egyszerűséggel belehajította a filtert, erre pedig apró vízcseppek ugorva hagyták el a társaikat, csak hogy a pulton találják magukat, magányosan.
   – Nem, sajnos annyira jó álom azért nem volt. De tudod, mit akarok igazán? Egy múzsát! Egy olyan hölgyet, akire ránézek, és megjön az ihlet! Még sosem lángolt fel a szerelmi költészetem, de mindig is akartam verseket írni, és ehhez ez a fajta szenvedély kell, melyet akkor érez emberi lény, ha szerelmes…
   – Álomvilágban élsz, attól tartok. – Adam mondata szívből jött, és bár nem akart gonosz lenni, mégis kikívánkozott belőle. – A szerelem igen, egy pontig jó. Aztán? Aztán tönkre tesz, megtapos, megrág, majd ki is köp. Aki szerelmes az vak, és nem látja, hogy a saját vesztében rohan. Hidd el öcsi, tudom, miről beszélek – kavargatta a teát lassan, és kimérten.
   – Áhh, innen fúj tehát a szél! Még mindig ott van a tüske a szívedben, mert ott hagyott, nem igaz?  – Adam felmordult, akár egy hergelt kutya. Persze, hogy ott van a tüske a szívében, fél év sem telt még el azóta, hogy ott hagyta az a szuka, erre még az öccse is mindig felhozza.
   – Tapasztalat, Edmund, tapasztalat. Majd ha eljutsz oda, hogy össze házasodsz valakivel, megtudod, milyen – süppedt annyira a fotelbe, amennyire csak tudott. Bár felnőtt férfi volt, most inkább egy makrancos gyerekre hasonlított, aki addig–addig akarta folytatni a hisztit, ameddig be nem bizonyítja, hogy már pedig akkor is neki van igaza. Balszerencséjére Edmund sosem adta könnyen magát.
   – Én is voltam már szerelmes, tudom milyen. Csak veled ellentétben, tudod, nekem van ízlésem is – nyújtotta ki rá a nyelvét játékosan testvérére, majd újra eltűnt az állvány mögött. – Amúgy is, az én szerelmi életem kétlem, hogy a te dolgod lenne. Én sem szóltam semmit, mikor elvetted Megarát.
   – Inkább szóltál volna – sóhajtott fel hangosan Adam. – Rád még hallgattam volna is. Talán.
   – Ugyan, te sosem hallgatsz rám. De legalább a látszatát megtartod – nevetett fel Edmund önfeledten. – Ez a testvérek sorsa, ha esik, ha fúj úgy tenni, mintha számítana a másik szava.
 Adam is elnevette magát, de ez olyan halovány volt, hogy egyedül a kanapéban megbúvó pók hallhatta csak, már ha egyáltalán hallani akarta, és figyelt. A detektív elbambulva nézett maga elé, miközben iszogatott és elképzelte, hogy vajon milyen is az őrs, ahol napok múlva megkezdi a munkát. Főleg azon csámcsogott sokat, hogy vajon milyen lesz a többi munkatársa. Komolyak és céltudatosak, vagy ne adj isten olyanok, mint Edmund, kreatívak, és hiperaktívak? A tea eltűntetése után halkan felállt, és elkezdte felvenni a cipőjét, és kabátját. Úgy gondolta, hogy jót fog tenni neki egy kis séta. Kiszellőzteti a fejét, körbe nézz a környéken és jó esetben még meg is fázik. Ennyit tervezett mindösszesen a mai napra. Se többet, se kevesebbet. Edmund észre sem vette, hogy Adam elhagyta a házat, noha az ajtó hangosan csapódott be, sőt, még egy képkeret is leesett a falról miatta. De a fiatalabbik Edmundson túlságosan bele merült a művének elkészítésébe, süket volt és nem látott tovább az orránál.
 
   Kint Adam egy mély levegőt vett, és hagyta, hogy a rideg szél beköltözzön tüdejébe. Aztán zsebre vágott kezekkel elindult, fejét lehajtva közlekedett. Nem volt hó, a fű és a levelek befedetlenül hevertek földanya széles mellkasán, és az emberek is gondtalanul járkáltak fel és alá. Az első dolog, amit Adam ide érkezve megállapított az az volt, hogy itt mindenki boldog. Gyerekkora el is felejtette már azt, hogy itt akárhova is mész, mindenki vissza mosolyog rád. Egyedül ő volt mélabús és kedvetlen. Látszólag végül is csak ő. Céltalanul lézengett, és követte a járdát, hagyta, hogy az vezesse. Mindeközben mindent megjegyzett, amit az utcában látott. Volt egy kisebb pékség az egyik sikátorban, eldugottsága ellenére mégis sokan jártak és keltek arra felé. – Biztosan jó a kenyér – gondolta magában, majd tovább indult. A városháza előtti kis tér tele volt szerelmes párokkal, ez pedig még jobban megsebezte a szívét. Ő már rég nem volt annyira szenvedélyes, mint ők, mégis féltékenyen figyelte őket, a lehető leg feltűnés mentesebben. Volt idő, mikor ő is így szeretett, csak változott a dolgok állása. Jött a munka, a felnőtt ember problémái, mint a pénzért való aggódás, a házi munka, és a többi. Ő maga sosem vette ki a részét régen a házi munkából, a felesége egészen eddig megcsinálta helyette, és mivel már húsz évesen házas volt, sosem tanulta meg ezeket igazán. Főzni most már tudott, de a mosás az örök nemezise maradt.
   A tér közepén egy nagyobbacska szobor állt, ahhoz sétált, és érdeklődve szemlélte. Tiszta volt, ami két dolgot jelenthetett. Vagy egy viszonylag frissen állított szoborral állt szemben, vagy pedig rengeteg figyelmet szenteltek az ápolására. A várost elnézve az utóbbiról lehetett szó. Se rongálás, se madár nyoma nem volt rajta megtalálható. A szobor maga egy férfi volt, akinek kezében két kígyó tekerget. Felvont szemöldökkel szemlélte az apró részleteket, és büszkén konstatálta magában, hogy mennyire jól kidolgozott mű is ez. A férfi vonásai tisztán ki voltak dolgozva, szinte ráncokként foglalkoztak annak arcmimikájával. Szemeiben ugyan nem csillogtak élet szikrái, de a tartás, amiben örökre kényszerült állni lehetővé tette azt, hogy élőnek tűnjön. És a kígyók? Izmuk szinte elernyedt és összerándult, miközben kúsztak a férfin, és egymás szemeibe néztek. Az egyik meghúzta magát, a másik viszont tátott szájjal előre meresztette gyilkos fegyvereit, és uralkodott. Egyedül a férfi feje volt az, amely elválasztotta e kettőt. Adam emberi kíváncsisága miatt természetesen egyből a szobor jelentésén kezdett el töprengeni. Talán a kígyó tartó csillagképet akarták ábrázolni ezzel, vagy pedig a város történelmének egy fontos pillanatát? Előhalászta a zsebéből a jegyzetfüzetét – amelyet akkor is magánál hordott, mikor fürdeni indult – és elkezdte lefirkantani a szobrot. Hátha később jut valamire. Ám még mielőtt befejezhette volna, éles sikoly ütötte meg a fülét.
 
   Azonnal felkapta a fejét, és mint egy pisztolygolyó lőtt ki helyéről, a hang tulajdonosát keresve. Nem kellet sokáig futnia ahhoz, hogy megtalálja. Egy nő feküdt az úton, elgázolva, ott hagyva az enyészetnek. Vére, mint egy üvegnyi kiborult sör habzott az aszfalton, teste, pedig mint egy eldobott marionett bábué hevert ott, összetörten. Gondolkodás nélkül térdelt le a nő mellé, és miközben betakarta a kabátjával, kiabált: – Hívjanak orvost! Szemével az utat kémlelte, hátha maradt hátra valamiféle nyom a gázolótól. De semmi. A mentősök meglepően hamar kiértek, és velük együtt a szirénázó rendőrök is megjelentek. A sok fény és hang miatt a tetthely pillanatokon belül vált inkább cirkusszá, minthogy egy bűntett helyszínévé. Egyből átadta a helyét, és kihátrálva várta, hogy valaki odajöjjön hozzá, és talán kihallgassa. Egy hangos sóhajjal nézte, ahogyan a mentősök küzdenek, majd feladják. Esélyük sem volt megmenteni, a sofőr áthajtott az áldozat nyakán is az egyik kerékkel. A nő nyitott szemei és fájdalmas ábrázata hazudtak. Már abban a pillanatban halott lehetett, amelyikben áthajtottak rajta. Hamarosan egy idősebb férfi cammogott elé, szemei karikásak voltak, és nyúzottak. Lassan mutatta meg a jelvényét, majd félre hívta Adamet és meghallgatta a vallomását. Nem tudott sokat mondani, de amit tudott, azt mind elmondta. Azt, hogy hol állt, mikor hallotta a sikolyt, hogy milyen gyorsan ért oda, és hogy hogyan próbált meg segíteni.
    – Köszönöm. Fiúk, tempósabban, még mielőtt még többen idesereglenek– kiáltotta el meg az öreg, Adam pedig úgy vélte, hogy jobb, ha most hazaindul. Ha a rendőrségnek lesz bármilyen nemű kérdése még, úgyis felkeresik, de mára eleget látott a városból. A mosoly, amely eddig ült az arcokon már nem volt sehol, helyette a melankólia és szánalom érzete keringett körbe–körbe, mindenki vállára telepedve, és gúnyosan nevetve. Adam viszont nem volt közel sem volt annyira megrendülve, mint a többi lakos. Megszokta már. Megszokta a vér és halál látványát, a vele való, kéz a kézben járást. De az emberi kegyetlenséget még ő sem tudta. Elborzasztotta, hogy ilyen hidegvérrel képesek gyilkolni, és hogy ezt bárkivel megteszik. Legyen ez féreg, macska, kutya, vagy ember.

   A történtek körül forgó gondolatai között ragadt, és azok nem hagyták szabadulni, emiatt majdnem rá is lépett egy járdán hasaló macskára.
   – Bassza meg! – sziszegte, majd gyorsan átugrott az állat fölött, aki a bajszát sem mozdította. Csak a hosszas nyalakodás befejezte után nézett érdeklődve a férfira, majd elnyávogta magát. – Még nehogy neked álljon feljebb! – szólt rá Adam idegesen, majd fogait csikorgatva leguggolt és inkább megsimogatta az öreg jószágot. A fekete–vörös–fehér kandúr pedig élvez kedve tűrte azt, hangosan dorombolt, tisztán hallhatóan. Végül Adam felállt, és a lábával puhán és óvatosan megbökte a macska hasát. – Indulj haza – utasította, akárcsak egy morcos szomszéd a kertjébe tévedt fiút, és elindult haza. De a macska nem hogy haza indult volna, puha léptekkel követni kezdte a férfit. Adam egészen nem vette ezt észre, ameddig haza nem ért. Ahogy ugyanis kinyitotta az ajtót, az állat berohant rajta. – Hé, nem mész kifele! – kiabált rá, de hiába.
   – Óh, szia! – köszönt Edmund megjelenve a folyosón, kezében az állattal, – Csak nem követett téged az öregfiú? Valaki mégis csak szeret? – kérdezte egy gúnyos mosollyal.
   – Nem hiszem. Csak rakd ki a szűrét – legyintette Adam, majd bent ledobta a cipőjét, és levágta magát az ülőgarnitúrára.
   – Jaj, ne legyél ilyen. Szerencsétlen jön utánad hűségesen, te pedig kidobnád, mint a macskát szarni. Óh, az irónia – nevetett Edmund, majd azért is elengedte a bajszost, aki egyből felmászott az egyik szekrény tetejére. – Amúgy ne légy ilyen vele, évek óta az utcában él, gazdátlanul. Azt hiszem az előző tulajdonosa megölte magát, már ha hihetünk a pletykáknak.
   – Ne is mond! – nyögött fel Adam, majd feltette a lábát az asztalra. – Miközben kint voltam, elgázoltak egy nőt. Nem élte túl. Igazad van, imádnivaló ez a hely – dörzsölte meg az orrnyergét fáradtan.
   – Akkor ezért maradtál el sokáig! Őszintén, én lassan ki sem merem tenni a lábam a házból – csóválta meg a fejét Edmund, majd vissza állt festeni.
   – Gyakoriak az ilyen esetek? – hümmögött Adam, majd rámordult a macskára, amikor az leugrott a szekrényről, és vészjósló léptekkel közeledni kezdett felé. A morgásnak meg volt a hatása, ugyanis a kandúr rögtön vissza is ugrott a vadász lesére, nem kockáztatott. De szemében ott csillogott a pimaszság.
   – Nem, nem azok. De a híradóból mást sem hallani. Felrobbant, megfulladt, ledőlt, terroristák, gyilkosok, szűz áldozás és még sorolhatnám. Nem tudom, hová tart a világ. Az egész olyan, mint egy vonat, amelynek mi vagyunk a vezetői. A mi hibánk az, hogy kisiklunk, mert nem húzzuk be időben a féket. Vagy pedig egyszerűen nem akarjuk behúzni azt. Ha nem is a féknél, de valaminél mindig elrontunk valamit. Belénk van kódolva. – Adam elgondolkodva nézte öccsét, aki a mondatainak súlya ellenére is mosolygott. Lágy mozdulatokkal festette a vásznat, csuklója lazán mozgott, ahogyan karja is. Szemével ugyan arra a pontra maradt, és minduntalan újabb színeket kevert ki, mert nem volt megelégedve a készletének skálájával. Pont az hiányzott, amire szüksége volt. De ez nem állította meg. Ha nem volt meg az, amire vágyott, akkor maga készítette el, általában. Adam büszkeséggel nézte testvére szorgos munkáját, majd lehunyta a szemeit. Élvezte a csendet. Két dolgot halott, az egyik az ecset futása volt az érdes vásznon, a másik pedig a macska halk dorombolása.
  – Mi lesz az öreggel akkor? – bökött Adam újra a macskára, Edmund pedig megállt, és feltekintett.
   – Öreg macska már, szerintem jól el lesz itt.
   – Szóval megtartod – nevetett fel Adam, majd gyorsan elhallgatott. – Az biztos, hogy én nem fogom elvinni állatorvoshoz, se sehova máshova.
   – Egy öreg macskáról beszélsz. Le raksz neki enni és inni, és el van egész nap, egy magában. Majd én elviszem orvoshoz meg hasonlók. Szépen felszerelünk egy macska ajtót is, és ki–be járkálhat. Néha megsimogatjuk és ennyi. Boldogabb lesz, mint egy méh a virágmezőn.
   – Almot is kell neki szerezni, csak mondom. Nem baj, majd te megoldod! – csapta össze tenyereit Adam, majd megdörzsölve azokat visszament a szobájába.

   Bent leült, és szorgosan elkezdett keresgélni az interneten, a város terén álló szoborról. Sok minden használhatót nem talált, csak annyit, hogy egy Borghild nevű viking nevéhez fűzhető a helység alapítása. Minden más információ hasztalannak bizonyult számára. Nem sokkal később ki ment ebédet főzni, amelyet Edmund fintorogva ugyan, de nagy nehezen elfogyasztott, majd estéig hol a tévét nézte, hol azt, ahogyan az öccse művészkedik. A festmény még estére sem volt teljesen készen.
   Adam a zuhany alatt rengeteget gondolkozott. Először egy habfürdőt tervezett magának, de végül ahhoz is lusta volt, hogy mindezt felállítsa, így inkább maradt a hosszú, de kellemes zuhany. Ahogyan a forró víz végigcsordogált testén kellemesen kirázta a hideg, leírhatatlanul jól érezte magát. Csak most jutott eszébe, hogy egészen eddig nem mosakodott, noha egy vérben fekvő nőt szorongatott még reggel. Sokáig vakarta bőrét egy érdes szivaccsal, próbálta lemosni magáról az emlékeket, de az elmét nem lehet kitisztítani. Minden szép, vagy mocskos gondolat örökre ott marad, mintha csak kőbe vésték volna őket.
   Fél órán át ázott, majd észbe kapott, és kiugorva megtörölte magát, felhúzott egy fürdőköpenyt, és csendesen besétált a szobájába. Egy kis békességet keresve sétált az ablakhoz, rá akart nézni a gerlékre. De ami ott fogatta, felforgatta a gyomrát. Fakopáncs kapaszkodott a fészek szélén, majd hirtelen megemelte fejét, és csőrével egy hatalmas ütést mért az egyik fióka fejére. A koponya pedig úgy reccsent, akár egy fa, melyet a hurrikán tép ki biztos helyről. A gyilkos madár pedig újra megtette a mozdulatot. Hangos koppanások törték meg a csendet, a gerle pedig kétségbe esetten vergődött, miközben a fakopáncs az agyvelején lakomázott. Élve falta fel a szörnyeteg az ártatlan madártársa gyermekét. Majd amikor végzett az egyikkel, a másiknak ugrott. Nem volt neki egy, mohó gyomra többet kívánt a mérgezett húscafatból, mely még oly friss volt, hogy szinte melengette a gyilkos gyomrát belülről. Újabb koppanások, kegyetlen csapások, a következő fióka is halott volt, percek mutatójának halk kattogása alatt. Majd, mint aki jól végezte dolgát, elrepült tettének nyomait – a két, forró testet – hátrahagyva, az anya pedig mit sem sejtve tért haza. Az egyik fia a lélek súlya nélkül zuhant ki a fészekből, a másik pedig félholtan bambult maga elé. A fakopáncs nem végzett teljesen, de a halál homokórája folyt folyamatosan a kicsi teremtmény felett. Adam nem nézte végig a halál tusát, inkább kiment a nappaliba, ahol a sötétség uralkodott. Öccse bizonyára ágyban volt már, miután egész nap festett. Elborzadt a csenden, mely mint gyász muzsika szólt abban a pillanatban. Reggel még minden rendben volt, estére pedig kifordult magából az egész világ, beleértve saját magát is.
 
   Adam úgy érezte, elhagyta minden ereje, majd levágta magát a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Egy kerek percen át bámulta a pixelek sokaságát, pislogás nélkül. Majd megrándult, mikor a kandúr a lábához dörgölőzött. Egy halk sóhajjal vette fel a macskát, és az ölébe fektette.
   – Te sem vagy különb. Ha tudtál volna szegényekről, most te lakmároztál volna rajtuk – sóhajtott, miközben hosszú ujjaival lassan és óvatosan kezdte el cirógatni a macska pofáját.  – Mi lett velem? – kérdezte magába roskadva. Összetört volt, és megrendült. Ez nem ő volt. Vagyis, nem az, aki szeretett volna lenni. Össze kellet szednie magát, és ezt jól tudta. Mindössze percek kellettek ahhoz, hogy megemberelje magát, és újra elő vegye azt a mogorva és kőszikla férfit, akivé az éves során várt. Csak ezután szentelte újra a macskára a figyelmét.
   – Hogy tetszik neked a Maximus, mint név? – kérdezte, és megcsiklandozta a macska hasát, mire az karmaival a bőrébe kapott, és harciasan csüngött a detektív karján. Adam sziszegve próbálta leszedni magáról a megvadult fenevadat, de csak ádáz küzdelem után tudott megszabadulni annak fogásából. Miután ez sikerült elmosolyodott, és nyugtázta magában, hogy a Maximus név tökéletesen illik az új lakóhoz. Aztán betrappolt a szobájába, be vett egy szem altatót, és várta arra, hogy hasson.