Prológus

Nos, úgy egy hónappal a blog megnyitása után csak rászántam magam, hogy belekezdjek a Prológus megírásába, tapsot nekem! Már most muszáj megemlítenem, hogy a fejezetek itt ritkásan fognak megjelenni, ebben pedig a blog műfaját kell okolni. Egy krimit szeretnék érni, még hozzá igyekszem jól. Ennek érdekében nem sietek sehova, türelmesen írok akkor, amikor tudom, hogy tudok rendesen írni, és úgy, hogy az ide is beilleszkedjen (híres vagyok arról, hogy a stílusom ugrál jobbra-balra). A Prológus nem lett kegyetlenül hosszú, elvégre is egy bevezető a történetbe, de remélem hogy ezek ellenére is elnyeri tetszéseteket.

Édesapám, valamint a kedvenc íróm, Henning Mankell emlékére.  

Ravenna

 – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Adam ásítva foglalt helyet a repülőgép székében, és unottan bambult ki az ablakon. Hosszú ideje tervezte ezt a lépést, amit csak most tett meg. Fejében ezeregy gondolat kavargott, ő maga pedig idegesen próbálta azokat megölni. De nem tudta. Minden egyes percben, amikor meglátott egy nőt, eszébe jutott a felesége. Helyesbítve, a volt felesége.

 –  Mocskos szajha – morogta orra alatt, de elég hangos volt ahhoz, hogy a mellette elhaladó utas rá emelje tekintetét. Mintha az előbb rúgta volna fel a gyerekét, úgy tekintett a férfira, majd tovább is ment. Egy kicsin múlott, hogy Adam nem förmedt rá. Nem volt jó hangulatában, és nem is palástolta ezt. – Végre, itt hagyhatom ezt az egészet - gondolta, majd hátra dőlt, és lehunyta a szemét, de újra maga előtt látta az általa egykor imádott, most már utált nőt. Nem tudta, hogy mivel érdemelte ki azt, hogy így átvágják, ráadásul éveken át. Egy nap a szokásosnál hamarabb ért haza, és mit talált ott, a közös ágyukban? Hát persze, hogy egy vadidegen férfit. Pontosan emlékezett rá, hogy ezután az ex-felesége még megpróbált mentegetőzni. Adamet viszont már rég nem hatották meg ezek a szavak. Gyűlöletet érzett, mértéktelen haragot, ami majdnem arra vitte rá, hogy kezet emeljen. Végül nem bánta meg, hogy nem tette meg. Egyrészt, férfiból volt, a saját önbecsülését szúrta volna szíven, ha megteszi, másodrészt pedig rendészeten dolgozott. Ha mindez kitudódik, akkor minden, amit felépített, oda veszik. Ő pedig nem hiába dolgozott és tett ennyit azért, hogy itt legyen, ahol. Annyi ügyet oldott meg, és tett másokért, hogy kár lett volna mindezt eldobni, csak azért, mert a volt párja megalázta, és hátba szúrta. Már másnap beadta a válópert, és mindenki elől rejtegette vérző szívének sebeit. Most sem forrtak be ezek teljesen, de már nem szorult ökölbe a keze, amikor a múltra gondolt. Itt ült a jövőjéhez vezető járaton, és eldöntötte, hogy nem fog ezen rágódni többet.

 Nem is tudta már, hogy mikor támadt az ötlete, hogy Svédországba költözzön. Valószínűleg Edmund volt az, aki rávette erre a lépésre. Elmosolyodott, mikor eszébe jutott az öccse. Most, hogy nője nem volt, csak a testvére maradt neki. Szerencsére, benne még sohasem csalódott. Edmund egyetem után vissza ment szülő országukba, úgy gondolta, hogy a friss északi levegő jót fog tenni a szellemének. Adam már csak a gondolattól is megrázta a fejét. Még hogy a friss levegőtől függjön az, hogy az embernek van tehetsége, avagy sem. Egy szó, mint száz, Edmund gyerek kora óta jó művészi képességekkel rendelkezett, ezek viszont hiányoztak a bátyjából. Adam fantáziája egy ketrecbe volt zárva, és le volt fedve lepedővel. Nem jöhetett elő, csak hátráltatta volna, ő legalábbis, így érezte. Meghagyta a művészeteket az öccsének.

 A repülő egy órás késéssel indult útnak, ez pedig nem tett jót a felpaprikázott hangulatának. Idegesen kopogott a lábaival, miközben széles terpeszben ült, hátradőlve. Kihasználta az első osztály örömeit, és azt, hogy nem ült mellette senki. Kis királynak érezte magát egy pillanatra, még az a gondolat is megfordult a fejében, hogy felteszi a lábát a másik ülésre. De az elméjében nyugvó, feszengő úriember adott neki egy pofont, majd ráordított: Meg ne próbáld! Így hát nem tette meg.

 Miközben próbált elaludni, hogy élvezhetőbbé tegye az utat, akaratlanul is fülelni, jobban mondva hallgatózni kezdett. Hallotta a kísérők szavait, de a legjobban mégis a többi utason szórakozott. Egy nagymama éppen azt ecsetelte az alig három éves unokájának, hogy mik az alapjai annak, hogy jó férfi legyen belőle.

 – Lehetsz akármilyen férfi jó férfi, elég jó sosem lehetsz – jegyezte volna meg, de ajkainak kapuját nem nyitotta ki, inkább magának mondta fel a gondolatot. Hányszor próbált meg ő is tökéletes lenni, és a legjobb. De sosem tudta kielégíteni mindenki igényeit, és ami a legfontosabb, a sajátjairól szinte teljesen elfelejtkezett. Belefáradt. Már egy jó ideje senkinek sem bizonyított semmit, csak élte a napjait és dolgozott úgy, hogy azt legalább jól csinálja. Semmi több.

 Nehézkesen tudott csak elaludni, és ez az alvás sem volt kielégítő számára. Mikor felkelt, még rosszabbul érezte magát, mint amikor elaludt. Idegesen túrt a hajába, hosszú ujjait végig vezette sötét szőke fürtjein, majd végig húzta őket hátul, egészen a tarkójáig. Pár pillanatig a plafonra meredt, majd aztán félig felállt és körbe nézett. A többiek is nagy részben aludtak. Igyekezett a lehető leghalkabban kiosonni a mosdóba, majd amikor sikerült könnyítenie magán, ugyan így próbált meg vissza menni a helyére. Csak hogy felbotlott a saját cipőfűzőjében. Akaratlanul is kiszaladt a száján egy "bassza meg", majd egy bravúros érkezéssel a földön találta magát, fekvőtámasz alaphelyzetben. Rögtön felkapta a fejét, szemeivel figyelt, miközben érezte, hogy az arcát elönti a szégyen. Szerencséjére, senki sem vette észre a mutatványát, így gyorsan felpattant, majd mintha mi sem történt volna, bekötötte a cipőfűzőjét. Miután ez meg volt, zsebre vágta a kezeit, és vissza ült a helyére, ahol előkapta a keresztrejtvény zsebkönyvét, és neki állt befejezni a még nem megoldott lapot. Ezzel töltötte az utazás maradék részét. Csendben, magába mélyedve kereste a szavakat, néha pedig idegesen rágcsálni kezdte a ceruzája végét, amikor nem jutott eszébe a megoldás. Megállás nélkül törte a fejét. Szinte már sajnálta, amikor megérkeztek, hiszen elkellet raknia a kiskönyvet. 

 Nagy nehézségek árán tudta össze szedni magát, elgémberedett tagjaiba egy kis rázogatással tudott csak minimális életet lehelni. A repülőtéren pedig újból felment a vérnyomása. A szeme láttára loptak el egy pénztárcát, ő pedig már a tolvaj után rohant volna, de rájött, hogy esélytelen. A tömeg túl nagy, ráadásul felesleges pánik kialakulását kockáztathatná ezzel, amit nem akart. Szépen is nézne ki, ha első cselekvése az új országban egy ilyen tömeghisztéria okozása lenne. Haragudva magára lépett ki az épületből, és szemeivel az öccsét kereste, aki látványosan és ugrálva integetett neki, egy hatalmas vigyorral az arcán. Adam abban a szent pillanatban nem tudta eldönteni, hogy most hihetetlenül boldog, vagy pedig hogy szégyenli magát a testvére gyerekes viselkedése miatt. Egy mosollyal az arcán, cuccait cipelve sétált nyugodtan Edmundhoz, majd egy testvéri öleléssel üdvözölték egymást. 

 – Mi ez a frizura? – Lépett el Adam, fejét kicsit oldalra döntve vizslatta a testvérét, és hosszú, fekete fürtjeit. – Három év alatt talán egyszer sem járt fodrásznál? – kérdezte magában, elgondolkodva egy pillanatra.

 – Csak gondoltam, kipróbálom ezt is. Veled ellentétben szeretem az új dolgokat. Aztán megtetszett, és ilyen hosszú maradt. – Vont vállat Ed, majd kitépett pár csomagot a bátyja kezéből, és bedobta a kocsiba őket. Adam ijedten össze rezzent, és hirtelen elkezdett gondolkozni azon, hogy vajon mennyi törékeny cuccot hozott el magával. Remélte, hogy nem sokat, és hogy azok sem az előbbi bőröndökben csücsültek. – Mire vársz még? Pattanj már be! Alig várom, hogy elérkezzünk Borghildorumba! Imádni fogod a várost, én végül is oda vagyok érte. – hadarta az öcs, majd bepattant az autóba. A báty vett egy nagy, mély lélegzetet és végül beszállt ő is. Gondosan bekötött a biztonsági övét, majd kitekintett az ablakon. Szerette Svédországot, és már hiányzott neki. Most hogy itt volt, jött csak rá, hogy mennyire is. Még kölyökkorukban költöztek Angliába a családdal, és ott nőttek fel, de egyikük sem felejtette a hideg, téli nappalokat és éjszakákat, az önfeledt boldogságot, amit itt éltek át. Ez az ország volt az igazi otthonunk. 

 – Nos, mehetünk? – tette fel a kérdést Edmund hirtelen, egy biztató mosoly társaságában. Szemei szikráztak az örömtől, hogy újra viszont láthatja testvérét.

 – Mehetünk.